nemenyi„Jó lenne ezúttal tömegesen szóra bírni az információk haszonélvezőit, a beszervezőket, a beszervezetteket, de a titokban megfigyelt áldozatokat is.” – L. László János írása
November 4-én rengeteg egykori ügynök beszervezési aktája (6-os kartonja) válik nyilvánossá. Az első hullámban több tízezer besúgó, jól beazonosítható adatait tekintheti meg bárki. Feltehetően sok családban kerül majd sor rendkívül kínos és drámai beszélgetésekre, a nyilvánosságban feltűnnek majd újabb, eddig nem emlegetett nevek, és talán társadalmi vita is kezdődik arról, hogyan kezelték a rendszerváltás óta éppen hatalmon lévők az úgynevezett ügynök-kérdést.
Talán már akkor, a 90-es évek elején kezdett el rossz irányba menni az 1948 és 1989 között működő titkosszolgálatok tevékenységének feltárása, amikor egyre inkább ügynök-kérdésként nevezték meg a köznyelvben a problémát. Ráadásul hamar előkerült az ügynökmúlt politikai fegyverként is, amikor nyíltan és titokban zsarolgatni kezdték egymást az új és régi közszereplők. Feltehetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy az első pillanattól a besúgók álltak az érdeklődés és a megvetés középpontjában.
Ami részben érthető is, hiszen az 50-es években a beszervezett titkos ügynökök jelentései nyomán valóban sok ember életét tették tönkre, akár véglegesen is. Bár később enyhült a rendszer brutalitása, de az ügynökök tevékenysége továbbra is nagyban hozzájárult a félelem rendszerének fenntartásához, egy olyan bizonytalan légkör tartósításához, amelyben nem tudhatta senki, hogy az ellenállás legkisebb gesztusának is milyen következményei lehetnek. Az a tudat, hogy a titkos ügynökök, a besúgók bárhol ott lehetnek és jelenthetnek, sokakat tett túlzottan óvatossá, paranoiddá, megalkuvóvá és passzívvá.
Valójában pontosan ez volt a rendszer fő célja.
Az ügynökök azonban csak apró láncszemei voltak annak a sokszorosan túlbiztosított gépezetnek, amely az uralkodó párt teljhatalmát volt hivatott biztosítani és azt a képzetet kelteni mindenkiben, hogy a rendszer kikezdhetetlen és örökre így is marad.
Az úgynevezett szocializmus stabilitása elsősorban a kétosztatú világrendszer elfogadásán nyugodott, amit katonailag is garantáltak a hazánkban „ideiglenesen” állomásozó szovjet csapatok. De a hazai rendőrség, a munkásőrség, a milliós taglétszámú kommunista párt, az ál-szakszervezetek, a rendszerrel kiegyező egyházak, a különböző szervezetekbe kényszerített ifjúság mind ugyanezt a célt szolgálták. A pártirányítás mindent átszövő rendszere az élet összes területét meghatározta egészen egy portás kinevezéséig. Így hát, amikor a Belügyminisztérium égisze alatt működő különböző állambiztonsági ügyosztályok valakit gyanúsnak találtak, akkor a nyomozás során bátran fordulhattak a munkahelyi, iskolai, egyetemi, kutatóintézeti vezetőkhöz, a személyzeti osztályok élén álló megbízható emberekhez, bármelyik párttaghoz vagy éppen a házmesterekhez. Ezek mind nem voltak beszervezve, és az általuk adott információknak nem maradt olyan nyoma, mint az ügynökök esetében, holott lehet, hogy súlyosabban ártottak, mint egy beszervezett ember jelentése.
Muszáj szót ejtenünk a megrendelőkről is.
Kik kérték ezeket a megfigyeléseket, kik szervezték be a besúgókat, kik működtették azt a rendszert, amely folyamatosan félelemben tartotta és dolgoztatta az ügynököket? Természetesen csak költői a kérdés, hogy vajon a rendszerváltás után nem ültek-e be a parlamentbe olyanok is, akik a besúgói jelentéseket megrendelték, olvasták és felhasználták. Vajon a rendőrségnél, az állambiztonságnál nem maradtak-e sokan jól fizetett állásokban vagy nem kamatoztatták e speciális „tudásukat” még több pénzért a frissen alakult magán biztonsági cégeknél? Felelt-e közülük valaki azért, amit elkövetett? Volt-e olyan, aki bocsánatot kért? Feltárták-e a nyilvánosság előtt bűnbánóan a tetteiket?
De hallgatnak évtizedek óta a beszervezett ügynökök is. Nem teremtődött olyan társadalmi légkör, ami arra késztette volna őket, hogy őszintén elmeséljék a saját történeteiket. Hogyan vették rá őket, milyen fenyegetés hatására vagy juttatás reményében írták alá a beszervezési nyilatkozatot, mit éltek át akkoriban és hogyan alakult az életük a rendszerváltás óta a múltjuk következményeként? Néhány történetet ismerünk csak, azok egy része is tragédiával végződött, mint Bódy Gábor filmrendezőé vagy Tar Sándor íróé.
Dokumentumokból és kutatásokból tudjuk, hogy a beszervezni szándékozottak 30 százaléka egyszerűen megtagadta az együttműködést. Mások rövid idő múlva hagyták abba a jelentések írását. Habár nem tudhatták, hogy a lépésüknek mi lesz a következménye. Sokan azzal próbálkoztak, hogy bagatell ügyekről számoltak csak be, voltak, akik egyszerűen megszakították a kapcsolatot rengeteg ismerősükkel, hogy ne legyen miről jelenteniük. Akadt, aki megpróbált segítséget kérni a környezetében még a beszervezési nyilatkozat aláírása előtt, de nem tudunk olyan esetről, hogy nyíltan a védelmébe keltek volna egy ilyen helyzetbe került embernek.
De azokról se feledkezzünk meg, akik ügynökként lehetőséget láttak abban, hogy besározzanak másokat.
Ahhoz, hogy tárgyilagosan tudjuk megítélni a helyzetet, többet kellene beszélniük az áldozatoknak is – akár a nyilvánossá vált besúgóik kapcsán. Fontos lenne megismernünk például, hogy kiket milyen hátrányok értek a róluk jelentők miatt, hogyan alakította át az életüket az a tény vagy feltételezés, hogy megfigyelik őket.
A fanyalgókkal szemben én helyeslem, hogy újra terítékre került ez a kérdés. Soha nincsen későn, hogy szembenézzünk a múltunk bármelyik részével. Ez megspórolhatatlan, ha egyszer végre igazi demokráciában akarunk élni.
Lehet vitatkozni azon, hogy a 6-os kartonok nyilvánosságra hozatalával kellett e kezdeni az ügy társadalmasítását. Azt hiszem, nem ezen múlik, hogy merre megyünk tovább a feltárásban és megpróbáljuk-e teljes körűen megérteni az akkori hatalom és az állambiztonsági szervezetek működését és tevékenységét.
Az ügynökök megítélésével kapcsolatban kétfajta szélsőség nyert teret.
Az egyik mélységesen elítéli és megveti ezeket az embereket, míg a másik kizárólag áldozatoknak tekinti őket, akik néha többet szenvedtek, mint az általuk megfigyeltek. Nyilván az igazság valahol középen lehet, ráadásul itt tényleg külön kellene mérlegelni minden egyes esetet.
Mindenesetre most kaptunk egy esélyt, hogy tárgyilagosabban és őszintébben vizsgáljuk meg a magyar történelemnek ezt a sötét fejezetét. Jó lenne tömegesen szóra bírni az információk haszonélvezőit, a beszervezőket, a beszervezetteket, de a titokban megfigyelt áldozatokat is.
Eközben az ügyben semmilyen módon nem érintettek is mélyen és önkritikusan belegondolhatnak abba, hogy volt-e olyasmi az életükben, amivel hatékonyan zsarolhatták volna őket, és vajon képesek lettek volna-e nemet mondani.
L. László János